Indulunk merülni.
A sokadik a héten.
Napok óta egy hajón élsz többedmagaddal, hasonszőrűekkel, búvárokkal. Itt tényleg minden erről szól: eat, sleep, dive!
Reggel hatkor kelsz óra nélkül, frissen fitten, pedig otthon hétkor sem sikerül rendesen. Csónakból indulunk, kimegyünk a zátony „szél felőli” oldalára. Kicsit eltávolodunk a zátonytól, a „kékbe” ugrunk. Ez itt már a nyílt tenger, nagyok a hullámok, de a merülésvezetők tudják mit csinálnak.
Ha jó helyen ugrunk, az áramlat odasodor a zátonyhoz, és mellette folytatjuk a merülést. Miért ugrunk a kékbe? A zátonynak nekiütköző mély áramlat friss táplálékkal teli vizet szállít, ebből élnek a kis halak, a nagyok pedig a kis halakból, belőlük pedig a cápák. Szóval a cápák miatt vagyunk itt. Csakhogy ez nem egy állatkert, a cápák nem mindig tudják, mikor van jelenésük. A motort leállítják, a csónakot rögtön elkapják a hullámok. Dülöngél, nem vészesen, de kapaszkodni kell. A merülésvezetők gyorsan felmérik a helyszínt, majd megadják a jelet.
Zsupsz be a vízbe, hátrafelé ahogyan a tévében látod. Ilyenkor azonnal süllyedünk, sőt, sokan „negatívba” ugranak, azaz fel sem bukkannak ugrás után. Én igen, visszanyúlok a fényképezőgépemért a hajóba. Mire lemerülök, a többiek már lent vannak, sok játékbábú palackkal a hátán, csak jönnek a buborékok. A hullámzás kicsit szétszórta a csapatot.
A merülésvezető szembefordul a búvárokkal és karmesterként, vagy óvóbácsiként rendet vezényel: mindenki a párjához, mindenki közelebb hozzám. Ezután megfordul és tempózik a kékbe, a „semmibe”. Szédítő érzés, a szó szoros értelmében az. Nincs támpont, nincs mihez viszonyítani. Gyakran megszédül az ember, én legalábbis meg szoktam kicsit.
Ha felfelé nézel, az eget kör alakban látod, a fénytöréstől ilyen. A többi irányban kék, távolabb kékesszürke minden. Távolabb? Nem tudod mennyi az a távol, hiszen nincs semmi, csak a kék. Igen, itt rájössz mennyire kis pont vagy a világban, de kicsiként is részese lehetsz a nagy egésznek, eggyé válsz a természettel. Valahogy mindegy is, jön-e cápa vagy nem, már a végtelen érzése kimeríti a csoda fogalmát. Valaki zörög a shakerrel. Kicsit zavaró, beletolakszik a világomba. Rázendít még több, többen látnak valamit.
Én is meglátom.
Először egy sziluett, egy fenséges teremtmény. Lassan közeledik, egyre kontrasztosabban látom. Az evolúció jó munkát végzett, ez a lény a tengerek csúcsragadozója, mindene eszerint fejlődött ki. Magabiztosan, a táplálékláncban elfoglalt helyének teljes tudatában szemügyre veszi a csapatunkat. Nem vagyunk neki túl érdekesek, pár másodperc, és odébbáll. Félelmetes? Nem, inkább izgalmas. Nem volt hosszú találkozás, de én emlékezni fogok rá. Ő nap mint nap lát ilyen bugyborékoló alakokat, de nekem ritkán adatik meg látni őket. Egy másik sziluett kezd kibontakozni a kékből, a zátony. Ideje is van, a komputerem már dekompresszióval fenyeget, szóval emelkedni kell. Ahogy közeledünk a zátony fala felé, egyre több a részlet. A színek még váratnak magukra, azok csak közelről és a sekélyebb részeken jönnek elő teljes valójukban. Korallzátony, a világon egyedülálló ökoszisztéma. Az egységnyi területre vetítve itt van a legtöbb fajta és legnagyobb számú élővilág. Akárhová nézek más és más flóra és fauna, sokat ismerek, még többet nem. Iszom a látványt, és átfut rajtam: hogyan lehetek ilyen szerencsés?!
Szinte túlcsordulok, az agyam nehezen dolgozza fel azt a rengeteg, „tengernyi” szépet, amit most láthatok. Lassan vége a merülésnek, pár méter és pár perc választ el attól, hogy visszatérjek a másik világba. Közben tudom, van még idelenn dolgom, hiszen nem láthatok mindent, de törekedhetek rá!