Indulunk merülni.
A sokadik a héten.
Napok óta egy hajón élsz többedmagaddal, hasonszőrűekkel, búvárokkal. Itt tényleg minden erről szól: eat, sleep, dive!
Reggel hatkor kelsz óra nélkül, frissen, fitten – pedig otthon hétkor sem sikerül rendesen.
Csónakból indulunk, kimegyünk a zátony „szél felőli” oldalára. Kicsit eltávolodunk a zátonytól, a „kékbe” ugrunk. Itt már a nyílt tenger, nagyok a hullámok, de a merülésvezetők tudják, mit csinálnak.
Ha jó helyen ugrunk, az áramlat odasodor a zátonyhoz, és mellette folytatjuk a merülést.
Miért a kékbe? A zátonynak nekiütköző mély áramlat friss táplálékkal teli vizet szállít – ebből élnek a kis halak, a nagyok a kis halakból, belőlük pedig a cápák. Szóval a cápák miatt vagyunk itt.
Csakhogy ez nem állatkert: a cápák nem mindig tudják, mikor van jelenésük.
A motort leállítják, a csónakot rögtön elkapják a hullámok. Dülöngél, nem vészesen, de kapaszkodni kell. A merülésvezetők gyorsan felmérik a helyszínt, majd megadják a jelet.
Zsupsz! Hátrafelé a vízbe, ahogy a tévében látod. Azonnal süllyedünk, sokan „negatívba” ugranak – azaz fel sem bukkannak.
Én visszanyúlok a fényképezőgépemért a hajóba. Mire lemerülök, a többiek már lent vannak, játékbábu palackkal a hátukon, csak a buborékok jönnek. A hullámzás kicsit szétszórta a csapatot.
A merülésvezető szembefordul a búvárokkal és karmesterként, vagy óvóbácsiként rendet vezényel: mindenki a párjához, mindenki közelebb hozzám. Ezután megfordul és tempózik a kékbe, a „semmibe”. Szédítő érzés – szó szerint. Nincs támpont, nincs mihez viszonyítani. Gyakran megszédül az ember, én legalábbis szoktam kicsit.
Ha felfelé nézel, az eget kör alakban látod a fénytörés miatt. Minden más irányban kék, távolabb kékesszürke minden. Nem tudod, mennyi az a távol, hiszen nincs semmi, csak a kék.
Itt rájössz, mennyire kis pont vagy a világban – de kicsiként is részese lehetsz a nagy egésznek, eggyé válsz a természettel. Valahogy mindegy, jön-e cápa vagy nem – már a végtelen érzése kimeríti a csoda fogalmát.
Valaki zörög a shakerrel, kicsit zavaró, beletolakszik a világomba. Rázendít még több, többen látnak valamit.
Én is meglátom.
Először egy sziluett, egy fenséges teremtmény. Lassan közeledik, egyre kontrasztosabban látom. Az evolúció jó munkát végzett, ez a lény a tengerek csúcsragadozója, mindene eszerint fejlődött ki.
Magabiztosan, a táplálékláncban elfoglalt helyének teljes tudatában szemügyre veszi a csapatunkat. Nem vagyunk neki túl érdekesek, pár másodperc, és odébbáll. Félelmetes? Nem, inkább izgalmas. Nem volt hosszú találkozás, de én emlékezni fogok rá.
Ő nap mint nap lát ilyen bugyborékoló alakokat, de nekem ritkán adatik meg látni őket.
Egy másik sziluett kezd kibontakozni a kékből – a zátony. Ideje is van, a komputerem már dekompresszióval fenyeget, szóval emelkedni kell.
Ahogy közeledünk a zátony fala felé, egyre több a részlet. A színek még váratnak magukra, azok csak közelről és a sekélyebb részeken jönnek elő teljes valójukban.
Korallzátony, a világon egyedülálló ökoszisztéma. Az egységnyi területre vetítve itt van a legtöbb fajta és legnagyobb számú élővilág. Akárhová nézek, más és más flóra és fauna – sokat ismerek, még többet nem.
Iszom a látványt, és átfut rajtam: hogyan lehetek ilyen szerencsés?!
Szinte túlcsordulok, az agyam nehezen dolgozza fel azt a rengeteg, „tengernyi” szépet, amit most láthatok.
Lassan vége a merülésnek, pár méter és pár perc választ el attól, hogy visszatérjek a másik világba. Közben tudom, van még idelenn dolgom, hiszen nem láthatok mindent, de törekedhetek rá!